A Főnix madár útja
Pusztultam Főnix madár módjára,
elégtem, hamvadtam,
és tanulva múltamból, új lábakra álltam.
Voltam követő és lettem követett,
fénylő és fénytelen, küzdő és elveszett.
Vetettem véget elképzeléseknek,
múzsáknak és bevésődéseknek,
hologramnak és mintáknak,
nyirkos, hideg, elnyelő bástyáknak.
Felnéztem Égbe, süllyedtem mélyre,
költöztem szépbe, majd adtam el végleg.
Nem tetszett, nem kellett, nem ez az Életem!
Nem tudtam, mit tegyek… Rongáljak? Szétverjem?
Hisz sokan ez után epednek,
én meg csak fáradtan rohanok előle.
Kellett sok szenvedés, befelé figyelés,
tűzben égetés, imádságos szent esték.
Szemléltem magamat,
Istentől kapott színes Önvalómat.
Figyeltem a világomat,
zuhantam, hogy aztán újra virágozzak.
Lementem, leástam,
koszos földben kincs után kutattam,
a felszín alatt énekes madárra vadásztam.
Éreztem bűzömet, árnyékos énemet,
ölelve keblemre, minden odaveszett.
Ekkor értettem és éreztem a szépet,
orrom már messziről virágillatot érzett.
Ezt kellett megélnem, és elengednem MINDENT,
mi hajlít és köt, és nem felszabadít engem.
Dolgos évkör köszönt el tőlem,
fejemet előre, a Lelkemet a mostba repítem.
Gyökeret eresztek, biztonságot érzek,
új talajt taposva, bátran érkeztem meg.
Testem a Fényben, a szívem Egészben,
Lelkem virága a Nap ölelésében!
Csillagok üzennek, biztatnak, nevetnek,
érintik arcomat, hogy Fényre hangoljanak engem:
„Halljátok hangomat, rezgő szándékomat,
mozduljon lényemmel a Világ hatalmassága!”
Molcsányi Emőke
- január