Az egyetlen kapocs

 

Oly feszült és elveszett lettem hirtelen,

nem tudom, mi van, mi zajlik most bennem.

Nem érzek bajt, csak változást,

nem tudom, hol van az út, merre tovább.

 

Izgul a lelkem, de homályban a miért,

vakon vezet egy hang,

mely érzem, nem csak az enyém.

A magány éltet engem,

mégis fájdalmasan van jelen az életemben,

valami most hiányzik belőlem,

bár tudnám, miért kiált a lelkem…

 

Csak az űrt érzem, de azt keményen

szorítja szívem, húz-húz szélsebesen.

Nem látom az irányt, nem érzem a padkát,

nem világít lámpás, mégis közel érzem magamhoz

a Jóisten áldását.

 

Tán egy próbatétel? Mely megkóstol és kérlel?

Játszik velem a világ, mi kívül van, …vagy bent tán?

Hol a pont, melyben bízhatok?

Sem ésszel, sem szívvel most nem láthatom.

NEM KAPASZKODHATOK! Ez a feladatom.

Csak vagyok, csak vagyok….

Ez az állapot az egyetlen kapocs.

 

Elengedek mindent, fáj is rendesen,

ezután adhatok, és újra fényt gyújthatok.

Távol vannak tőlem a megszokott illatok,

a bolygók és csillagok, kik számomra vigaszt adtatok.

Ők voltak mankóim, hívó szó ontóim,

megtöltötték kincsekkel a tudatalattim.

 

Itt ülök romjain, világom múltjain,

fájó elmúlás, porladó hamvain.

Jön majd egy üstökös, mely fényt hoz és újratölt,

új élet hajnalán értelmet kölcsönöz.

Minden kor eltűnik, elporlad, felsejlik,

folyton új kezdődik, és a régi elveszik.

Fájdalmas törvénye az Égi erőknek,

de nincs élet nélküle:

a halál az élet legfőbb útjelzője.

 

 

Molcsányi Emőke

2014. július