---

A TUDÁS GÁTOL

Tanmese a szerzett tudásról, az elvárásokról, a Lelkünk boldogságáról

 

Egy kellemes, napsütötte nyári délutánon egyszer csak egy parasztudvaron találtam magamat. Csicseregtek a madarak, ciripelt a természet, az illatok egymás után találtak sokszínűségükkel meg. Az izzadt ló szag, mely gyermekkorom kellemes emlékeit idézi fel bennem, a buján tündöklő vadvirágok hívogató eszenciája, melyeket szorgos méhek poroznak be éppen. Él e táj, és engem nyitott szívvel fogad, ezt lelkem mélyén őszintén tudtam.

Ahogy érzékszerveimmel egyesével tudatosítom a hatásokat, egyszer csak egy hiányos fogsorú – elől van összesen kettő darab foga! – ápolatlannak tűnő cigány ugrik elém, és üdvözöl vidáman. Először megijedtem, de mivel nem lépett fel támadóan, sőt, őszinte kedvességgel fürkészte tekintetem, viszonoztam köszöntését meglepetten. Ő még közelebb lépett, engem már-már zavarba hozva ezzel, és távolságtartásommal mit sem törődve, a hogylétem felől kérdezett érdeklődően. Örömet sugárzó tekintete meglepett, és szerteoszlatta minden ellenérzetemet. Jókedvétől nekem is jókedvem lett, mert a jókedv ragályos, és a szám nyomban mosolyra formálódott.

„Milyen egyszerű és őszinte a kedvessége.” – gondoltam, és a torzonborz külseje ellenére az előttem álló cigányt eddigre már teljes lényem csodálni kezdte.

Éreztem, hogy kommunikálok vele, de a beszédemet nem én irányítottam, minden szó egyszer csak kicsúszott belőlem. Kívülről, meglepetten hallgattam magamat innentől kezdve.

– Mond cigány, jártál-e iskolába? – kérdeztem mosolygósan.

– Igen, jártam! – hangzott a csillogó szeműtől a büszke válasz.

– És mit tanultál ott? – kérdeztem tovább.

– Nem a tanulás volt a fontos, hanem, hogy ott vagyok.

– Nem tanultál semmit sem? – faggattam meglepetten.

– Dehogynem! Csak az nem volt fontos.

 

 

Egy pillanat alatt ért a válasz a tudatomhoz, és hirtelen körülöttem a tér megváltozott. A láthatatlan erő egy rendezett, körfolyosós bérház szürke beton udvarára húzott. Kegyetlen kontraszt szüntette meg a kellemes nyári illatot. A madárcsicsergés, a méhecske zümmögés már a távolból sem hallatszott.

Hol a Nap? – fejeztem ki hiányomat. Hisz valahol fent ott ragyog! – gondoltam magamban.

Elveszett voltam.

Semmit sem találtam, ami az előbb még ismerős volt.

Beton a talpam alatt, körülöttem hideg fal, a felhők kékjét sem látom, hisz a magasba kúszó ház mindent eltakar. Kizárva mindent, ami természet, ami a Lelkemet érinti, és éltet.

A fal szürke, a padló szürke, a fejem felett csak tompa fények, és a rám meredő ablakok kegyetlen szigorúsággal mérlegelnek engem, érzem. „Talán megfelelek….”- rebegem reménykedve.

„A sok befektetett idő és energia után ilyennek kell ennek lennie?” – érzem a bőrömön a szúrós tekintetüket. A tudomány háza ez! A tudásé, melyre az iskolapadban és a könyvek által tettem szert. Nehéz, rideg pillanatok ezek.

„Ez az én életem?” – kérdezem, és belülről a válasz már büszkén meg is érkezett.

„Erre mind szert tettem, igen! Nézd, hány emeletes, milyen tiszta, az épület frissen mázolva!”

Én néztem, de belül, a szívemben elképedtem.

„Ezért dolgoztam és tanultam, hogy magamat a szépségtől és a csodától elzárjam? Hol van a mosolyom belülről fakadóan? Hol van a vidámság, mely „csak úgy van”? Ezekért nem kell megdolgozni, tanulni, mert olyan értékek és képességek, amik léteznek, és maguktól értetődően kísérnek! – kiáltottam.

– Az a Lelkedben van. – érkezett a válasz.

– Itt hol vannak? – kérdeztem elképedve, és mélységes ürességet, kétségbeesést érezve a tudattól, hogy elvesztek az igazi kincsek.

– Ha lerombolod a házat, feltöröd a betont, akkor érezheted a Nap sugarait, és a Földet a lábad alatt. Melyiket választod? A tudást, melyet az ember diktál, vagy a Létet, melyet Önmagad által, Önmagadból fakadóan megélhetsz?

– Az életet választom. Ez természetes! – hoztam meg határozott döntésemet.

– E nélkül a kincs nélkül nincs értelme a létezésnek. A Lelkem elvesztése árán nem akarok megfelelni senkinek és semminek. A tanulás kiölte belőlem az értékeket… – állapítottam meg elkeseredetten.

– Örömet akarok! Napsütésben, békében akarom megélni a létezésem. Egységet akarok a természettel, az Éggel, a Nappal, a Földdel és a bennem lévő érzésekkel.

Én vagyok a csillogó szemű, vidám cigány, ki az élet előtt nagyobb bölcsességgel áll, mint megannyi tanult, olvasott betonkoporsó király. Mert ő belülről fakadóan ragyog, nem kellenek Számára tiszteletet parancsoló, vaskos álarcok. Nem tud róla semmilyen iskola, nem emeli őt az elit a magasba. Nem is igényli igaz, mert maga a Létezés számára a legnagyobb csoda!

Úgyhogy Őhozzá mentem vissza.

Üdvözölt újra éltető, maszatos mosolya. 🙂

– Vágysz-e valami után, vagy valahova? – kérdeztem, újra magamat kívülről hallva.

– Ugyan hova? Minden itt van, mi fontos számomra!

– De itt egyedül vagy! – mondtam gyanakodva. Hisz ez az élet meglehetősen ismeretlen számomra.

– Egyedül??? Mi az, hogy egyedül?

Csak néztünk értetlenül egymásra.

– Nem ismerek „egyedül”-t. Te tudod mi az? – mosolygott a cigány, őszintén várva válaszomat, hogy a számára ismeretlen valamiről tájékoztassam. A maga kedvességével kíváncsi volt lényem minden gondolatára.

Zavarba ejtő volt tisztasága, én meg csak dadogni tudtam, sem a belsőmből, sem a tudatomból nem jött értelmes válasz.

Egyedül – hogyan magyarázzam? Minden, mi kívül van – az hiányozhat? Ő boldog attól, hogy VAN, a belső világát látom, amit megél teljes valójában. Itt nincsenek vágyak, mert MINDEN van, itt nincs hiány, csak VAGYOK állapot van. Nem küzd semmiért, mert megéli őszintén az élet szépségét.

Ekkor tanítom elém lép:

– Érted már, hogy mi felé mész? Ez a létezés! – és mosolyával a szívemet érinté, ahol a jól ismert Napfény, illatok, hangok, mosolyok, és az elégedett létezés él…. 🙂

 

Ébredéskor pedig tudom, mi a dolgom. Az újhold fényében úszom és hálálkodom. Könnyebb a súlyom, letisztult megannyi gondolat, és ragyogó szívvel várom, hogy jöjjön a pirkadat. 🙂

 

Molcsányi Emőke

2016. február 9.