Tisztelet és búcsú

Szemtanúja lehettem egy temetésnek ma a Duna parton. Egy maroknyi ember, vélhetően a szűk család búcsúztatta szerényen és csendben az eltávozottját. Még külső szemlélőként is az első pillanattól kezdve érezni lehetett, hogy valami szent dolog történik a térben.
Tisztes távolságból figyeltem őket, ahogyan a többi vasárnapi andalgó is, mert minden pillanata a szertartásnak megható volt. A folyóba szórta a fiatal férfi a hamvakat, majd pár szál virágot, melyet a víz méltóságteljes lassússággal magával vitt. A családtagok belső érzéseikbe merülve követték tekintetükkel a hamvakat, és élték meg az elengedést a víz sodrásával.
Ilyen temetést akarok én is magamnak! – fogalmazódott meg bennem a gondolat, mert az egész szertartást, minden részletében gyönyörűnek és természetesnek találtam. És bár maradtam volna, könnybelábadt szemmel tovább indultam, nehogy a családot jelenlétemmel megzavarjam.
Még vagy fél órát sétáltam a Belvárosban, és végig a látottakat ízlelgettem magamban. Igyekeztem tudatosan is megérteni, miért volt ez az élmény ennyire gyönyörű, és felejthetetlen.
Ami a legszembetűnőbb, hogy mennyire felnőtt módjára viselkedett minden résztvevője. Nem volt zokogás, felesleges feltűnés, csókafeketébe való burkolózás, és legyünk őszinték, nem volt a temetéseken jellemző önző viselkedés.
És ragaszkodás sem. Fájdalom, szomorúság igen, de ragaszkodás nem. Visszaadták szerettük maradványait a természet körforgásának, megengedve a megváltoztathatatlant. Mi ez, ha nem valódi elfogadás és TISZTELET? Tisztelve a változást, a szerettük döntését, az Univerzum törvényét.
És mekkora tisztelet ez az elhunyttól is a szerettei irányába, hogy lehetővé tette számukra az elengedést és a továbblépést. Mert attól, hogy ő elhagyta a földi testét, az itt maradtak még életben vannak, és saját életük is van. Szinte kapaszkodtak pillantásukkal a víz lassú sodrásába, és ezzel a lassú haladással párhuzamosan engedte el a lelkük is a hamvakat. Az emlék, a kapott értékek bennük úgyis tovább élnek. Ilyen, mikor valaki a halálával is értéket teremt.

Mert mi van egy megszokott temetésen? A feketeségen túl egy földbe helyezett élettelen test, melyet megjelölnek, melyhez ragaszkodnak, és nem engedik el. Helyette díszes, drága márványhoz láncolják egy nyomasztó lerakatban, mely míg fizetik a bérleti díjat, változatlan marad. Pedig a lelke menni akarna….